Az egyik utas megkérdi a kalauzt a vonaton:

– Elnézést, meg tudná nekem mondani, mikor érünk a karcagi állomásra?

– Egy óra múlva, de sajnos a vonat nem áll meg ott!

– mondja a kalauz.

– Úristen!

Pedig nekem nagyon fontos ügyem van Karcagon, muszáj ott leszállnom!

A kalauz gondolkodik, majd előáll egy javaslattal:

– Nézze uram!

Sajnos nem állíthatom meg a vonatot bárhol, de tudok szólni a vezetőnek, hogy lassítson le.

Ketten kilógatjuk, ekkor maga elkezd szaladni a levegőben.

Amikor már elég gyorsan fut, akkor letesszük, így nem fogja magát megütni, mert a sebessége akkora lesz, mint a vonaté.

Így is tesznek.

Amikor a vonat Karcag állomáshoz ér, lelassítanak, kitartják az utast, aki elkezd futni a levegőben.

Ekkor lerakják, emberünk cipői füstölnek, de nem esik el.

Elkezdi a lassítást, ám az utolsó kocsiból kinyúl egy vaskos kéz és felrántja, a következő szavak kíséretében:

– Ember, marha nagy szerencséje van, hogy itt vagyok!

Nem tudta, hogy a vonat nem áll meg Karcagon?