Akár karmának hívjuk, akár a sors kezének, néha tényleg azt kapjuk vissza másoktól és az élettől, amit mi adunk a külvilágnak. Ha nem is feltétlenül maga a sértett személy, de egy nap biztosan jön majd valaki, aki által a sors édes bosszút áll rajtunk az elkövetett csúnyaságainkért. Neem, nem fog senki elkapni minket a sötét utcán vagy megkínozni egy székhez kötözve, a sors ennél jóval rafináltabb és kreatívabb módszereket használ, hogy megleckéztesse az embereket. Épp úgy, ahogy az a most következő esetekben is történt.
10.
Egy postán voltam éppen, amikor az előttem álló idős hölgy bélyeget szeretett volna vásárolni. Mivel idős volt, ezért időbe telt, míg eldöntötte, hogy milyet szeretne, miközben a pénztáros nagyokat sóhajtozott. Mikor végre sikerült kiválasztani a bélyeget a posta alkalmazottja annyira unta már a hölgyet, hogy egyszerűen a pultra dobta a bélyeget, ami ezután leesett a földre. Az alkalmazott nem kért bocsánatot, ezért az idős asszony pár másodperc múlva lehajolt, majd felvette a bélyeget és a padlón hagyta a pénzt. Ezután azt mondta „köszönöm!”, majd távozott.
9.
Egy kávézóban ülök, ahol a mellettem ülő baráti társaság nagyon hangos és goromba a pincérekkel. Tisztán hallom, hogy egy új vállalkozáson törik a fejüket, és ki is találták a tökéletes nevet a cégnek. Én pedig ebben a pillanatban vettem meg előlük a cég nevével egyező domain nevet.
8.
Boltban voltam éppen, ahol csak egy pénztár volt nyitva, az is lassan haladt. A pénztáros egy fiatal lány volt, aki mindent megtett, amit tudott, de dadogott és kissé bizonytalan volt, ami lelassította a folyamatot. A mögöttem álló férfi puffogott és bosszankodott, hogy ez nem lehet igaz, el fog késni, stb. Nem foglalkoztam vele, míg a tizenéves fiával közösen el nem kezdték kigúnyolni a pénztáros lány dadogását. Tréfát űztek belőle, hangosan nevettek, és az sem érdekelte őket, hogy a lány ebből mindent hall.
Nagyon felidegesítettek, ezért amikor én kerültem sorra és a lány megkérdezte, hogy hallottam-e már a bónusz programjukról, hátranéztem a mögöttem álló fickó szemébe, majd vissza a lányra, és így szóltam: „Bónusz program? Érdekesnek hangzik! Légyszíves, mesélj el róla mindent, szeretnék regisztrálni!” Soha életemben nem diktáltam még olyan lassan az adataimat, mint akkor, noha persze egyáltalán nem is érdekelt az egész. Körülbelül 5 perc után a mögöttem álló férfi és a fia megunta, és vásárlás nélkül távozott a boltból. Én is elkéstem emiatt kicsit, de minden pillanatot megért.
7.
Egy családi házban élet, ahol egy kétgyermekes család él a szomszédban. Mint minden más gyerek, ezek a gyerekek is szeretnek az udvaron játszani, és hangoskodni, de ez sosem zavart. Ahogy az sem, hogy játék közben sokszor átrúgták/dobták hozzám a labdákat vagy a frizbiket. Az viszont már annál inkább, ahogy a szüleik ilyenkor átjöttek hozzám, és szinte követelték vissza a kertembe átesett dolgokat.
Karácsony után egy nappal boltba mentem, és láttam, hogy rengeteg körömlakk és egyéb leértékelt smink-kiegészítő kapható, ezért bevásároltam belőlük egy rakattal. Ezután mindig, amikor a gyerekek átdobtak valamit, egy körömlakk vagy rúzs társaságában dobtam vissza. A gyerekek nagyon örültek, és egy hét sem telt el, már lila-zöld körmökkel sétáltak. Azóta nem volt egy játék sem a kertemben, a szülők pedig már nem sikoltoznak. A gyerekek jól érezték magukat, én pedig örülök, hogy a kis bosszúm sikeres volt.
6.
Egyszer a családommal vacsorázni mentünk egy étterembe. A parkoló zsúfolt volt, ezért sokáig kellett várnom, míg végre valaki kiállt és a helyére be tudtam állni. Vagy legalábbis be tudtam volna, mert ahogy elindultam, egy fiatal lányokkal teli autó bevágott elém. Letekertem az ablakot, és közöltem, hogy már percek óta itt várok, de csak azt hallottam, ahogy mondják: „Nincs rajta a neved!”, stb. Végül találtam egy másik helyet, leparkoltam és bementem a családommal az étterembe.
A lány társaság az étterem másik részében ült, ettek-ittak, koktéloztak. Az egész étterem tőlük zengett. Fizetéskor megkérdeztem a pincért, hogy akar-e egy kis pénzt keresni. Megkértem őt, hogy 10 perccel a távozásunk után menjen oda a lányokhoz, és mondja meg, hogy valaki felhívta az éttermet, hogy adjon át nekik egy üzenetet, miszerint megkarcolták a kocsijukat, és legközelebb jobb, ha nem vágnak be mások elé.
A parkolóban ülve az autónkból néztük, ahogy a lányok kiszaladnak sikoltozva, majd azonnal hívták a rendőrséget. A kiérkezett rendőrök nem találtak sérülést az autón, viszont észrevették, hogy a lányok már annyira részegek, hogy nem képesek vezetni. Ezután a környéken kocsikáztak, hogy figyeljék, a lányok még véletlenül se üljenek autóba. Persze a lányok beültek és megpróbáltak hazamenni a kocsival, de a rendőrök utánuk mentek, és előállították a sofőrt részeg vezetésért. Ez volt a legjobb dolog, amire valaha költöttem a pénzem.
5.
8. osztályos koromban történt. Az iskolába mindig 2 szendvicset vittem: egyet reggelinél ettem, a másikat délután, leckeíráskor. Egyszer, amikor a második étkezés előtt kimentem kezet mosni, mire visszaértem észrevettem, hogy eltűnt a szendvicsem. Sejtettem, hogy ki tette, de tagadta. Másnak ugyanez már a reggelinél megismétlődött, ezért elhatároztam, hogy harmadik nap viszek egy csípős paprikás szendvicset csapdaként. Édesapám nagy csili rajongó, ezért volt otthon egy kevés carolina reaper paprika, ami történetesen a világ legcsípősebb paprikája. Ezt tettem másnap a szendvicsbe. Működött. Mikor kezet mostam, a szendvicsek megint eltűntek. Néhány órával később a srác vörös arccal és sírva szaladt ki a teremből, majd a nap hátralévő részét a vécén sírva töltötte.
4.
Édesanyám angol tanár. Egyszer felkérte a diákokat, hogy alakítsanak csoportokat, majd mutassanak be egy párbeszédet az órán. Az egyik fiú csoport megtagadta, mondván, hogy ők már elmondták a párbeszédet, csak nem emlékszik rá. Persze nem így volt, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy az anyám hibája volt, hogy nem figyelt eléggé, stb.
Másnap újból angol óra volt, édesanyám pedig bement a terembe, bocsánatot kért a srácoktól, és jelezte, hogy megtalálta a jegyzetet, amire leírta a párbeszédjükben tapasztalt nyelvtani hibákat és egyéb problémákat, amik olyan súlyosak voltak, hogy egyest kell adnia értük. A srácoknak nem volt más választásuk, minthogy egyetértettek vele.
3.
Pénztáros vagyok, és nagyon kevesen voltak a boltban, ezért egyik idős hölgy vevő leállt velem beszélgetni. Hosszasan ecsetelte, hogy mennyire gyűlöli a melegeket és mennyire ellenzi a melegházasságot. Leszbikus vagyok, ezért bár próbáltam magam türtőztetni, egy ponton elszakadt a cérna és elmondtam neki, hogy én is az vagyok. A nő piros lett a dühtől, majd köszönés nélkül távozott.
Pár órával később felhívott az üzletvezető nő, hogy ott áll előtte egy vásárló és sírva panaszkodik neki, hogy tönkretettem az élelmiszereit. Kérdezte, hogy mit csináltam?! Mondtam, hogy semmit, csak rájött, hogy leszbikus vagyok. Ezután az üzletvezető csak ennyit mondott: „Értem.” Majd szenvedélyes hangon: „Hát akkor látjuk majd egymást este, na felejtsd el felvenni azt a fekete csipkés bugyit, amit születésnapodra adtam! Szeretlek” – majd letette.
Az üzletvezető nő természetesen nem volt leszbikus és nem adott nekem semmit. Amint a vásárló ezt meghallotta, abbahagyta a kamu sírást, majd rohanva távozott. Ennek 6 hónapja, azóta se láttuk őt a környéken.
2.
Egyszer régen az email címemet tévesen hozzáadták egy templomi kör levelezőlistájához. Napi 10-20 üzenetet kaptam tőlük, mivel mindenki kör-emailben beszélgetett. Nagyon untam, hogy ezzel van tele az email fiókom, de hiába kértem őket, nem akarták törölték az email címem a címlistáról.
Vagy 20 levelet küldtem, hogy csináljanak valamit, de még válaszra sem méltattak. Idegességemben úgy döntöttem, hogy szélsőséges megoldáshoz nyúlok: mindig, amikor kaptam egy emailt, körbeküldtem (láttam mindenkinek az email címét a csoportban) egy-egy ateista témájú vagy épp egyházi botrányokról szóló cikk tartalmát, a végén újra arra kérve őket, hogy töröljék az email címemet. 2 nap után soha többé nem kaptam tőlük emailt.
1.
Az egyetemem parkolójában láttam, ahogy az egyik professzor épp beszáll a kocsijába, miközben egy csésze kávét felejtett a kocsi tetején. Nem tudtam a nevét, de figyelmeztetni szerettem volna, ezért rögtönöztem és ráordítottam: „Hé, ember!” Mire Ő: „Talán professzor!” – majd önelégülten beszállt a kocsijába. Természetesen elment a kedvem attól, hogy szóljak neki, ezért csak figyeltem, ahogy tolatásnál az egész kávé a szélvédőjére ömlik. Ezután még egyszer találkozott a tekintetünk…nagyon csúnyán nézett, majd elhajtott.
