Az ötvenes években a Kazahsztán és Üzbegisztán határán található Aral-tó a világ negyedik legnagyobb tava volt. Ekkoriban a felszíne körülbelül 68 ezer négyzetkilométert foglalt el, 426 km hosszú és 284 km széles volt. Napjainkban alig 75 négyzetkilométeresre csökkent – ez 900-szor kisebb, mint amekkora volt!
Az Aral tavat, melynek a két tápláló fő folyója az Amu-darja és a Szir-darja, még a 19. század közepén kezdték vizsgálni. Ez egy zárt sóstó, aminek a mérete egészen az 50-es évekig változatlan volt.
A 60-as években azonban öntözőcsatornákat kezdtek építeni a korábban már említett főfolyókra, melynek köszönhetően a tavat tápláló víz nagy része már nem érte el többé az Aral-tavat. Ennek, illetve a mikroklimatikus változásoknak köszönhetően a tó apadni kezdett.
Mivel a sivatagos Közép-Ázsiában szépen lassan megnőtt az öntözött területek száma (1990-re másfélszer több lett belőlük), a víz iránti kereslet is egyenes arányban nőtt, míg a tó vize folyamatosan csökkent.
Az Aral-tó szintje hihetetlenül gyorsan apadt: évről-évre 20-90 centiméterrel lett alacsonyabb. Sóstó révén persze ennek megfelelően egyúttal nőtt is a benne található sókoncentráció, melynek eredményeképpen csökkenni kezdett a tengeri élőlények száma.
Korábban több mint 34 olyan halfaj volt a tóban, aminek a felét kereskedelmi célokkal, tonnaszámra halászták. Mára alig 5 ilyen faj él a tóban, ezzel egyidőben pedig a helyi halászok (több ezer ember) elvesztették az állásukat.
1989-ben az Aral-tó közepe először a történelem során teljesen kiszáradt, két tározóra osztva a tavat – egy kis északi (itt csak kevés hal maradt) és egy nagyobb délire, ahol egyáltalán nem volt halászatra alkalmas halfaj. 2003-ra a tó nyugati és keleti része teljesen kiszáradt, 2014-re pedig alig maradt belőle valami.
Korábban még egy Vozrozhdeniya nevű sziget is volt az Aral-tóban, ám miután a vízszint 22 méterrel csökkent, félszigetté vált. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy nem is olyan régen egy biokémiai laboratórium volt a szigeten, ahol biológiai fegyvereket teszteltek, így jobb bele sem gondolni abba, hogy mi lehet a környékén.
Ez még azonban nem minden. Az Aral-tó egykori fenekén megjelentek a különféle növényvédő szerek és más mezőgazdasági mérgek lerakódásai, melyek korábban a két fő folyón keresztül ömlöttek a tóba.
Ez azért különösen nagy baj, mert a homokviharok messze földre elfújják ezt a lerakódást, ahol vagy teljesen elpusztítják a növényeket, vagy „jobb esetben” csak lassítják azok növekedését. A jobb eset persze idézőjeles, hiszen az így termesztett zöldségek és gyümölcsök veszélyes betegségeket okoznak a helyi lakosok körében.
A tó eltűnésével a régió éghajlata is megváltozott: a nyár szárazabb és melegebb, a tél pedig hosszabb és hidegebb lett.
2003 és 2005 között egyébként Kazahsztán megépítette a Kokaral-gátat, melynek sok haszna ugyan nem volt, de legalább a tónak egy kis, északi részét sikerült megmenteni vele a kiszáradástól.
