A tizedik házassági évfordulónkra megvettem a férjem álomóráját. Hónapokig spóroltam rá, titokban intéztem mindent, és amikor a dobozt átnyújtottam neki, láttam a szemében azt a gyermeki örömöt, amiért az ember bármit megtenne. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor így látom mosolyogni.
Ő egy olcsónak tűnő, műanyag flakonos parfümöt adott át nekem.
Próbáltam nem azonnal reagálni, de belül megfeszült bennem valami. Nem a pénz miatt. Hanem az érzés miatt, hogy nem ugyanott tartunk. Hogy én mennyit adtam bele, ő meg… ennyit? Mosolyogtam, megköszöntem, aztán amikor egyedül maradtam, félretettem a flakont. Soha nem fújtam magamra.
Ez lett az utolsó közös ünnepünk.
Három héttel később váratlanul meghalt.
A világ nem lassult le, nem állt meg, csak én. A veszteség olyan volt, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Újra és újra lejátszottam magamban azt az estét. Már nem a parfüm miatt haragudtam. Hanem magamra. Amiért a csalódás hangosabb volt bennem, mint a szeretet.
Hiányzott minden. A nevetése. A hangja. Az apró szokásai. Az is, ahogy rám szólt: „Igyál vizet, kérlek.” Akkor idegesített. Most bármit megadnék érte.
Ma takarítás közben leesett a polcról a parfüm. Meglepődtem, mintha valaki megérintett volna hátulról. Amikor földet ért, lepattant a kupak, és egy apró, összehajtott papír csúszott ki belőle.
Reszketett a kezem, amikor felvettem.
Leültem, és kibontottam. A cetlin kézzel írt sorok voltak. Az ő írása.
„Tudom, ez a parfüm csak ideiglenes, de jövő hónapban megleplek azzal a nyaklánccal, amiről álmodsz. Köszönöm, hogy hiszel bennem, még ha nem is mondom elégszer. Te vagy az igazi ajándékom.”
Nem emlékszem, mikor csúsztam le a földre. Csak arra, hogy a flakont és a cetlit a mellkasomhoz szorítottam, és úgy sírtam, ahogy addig soha. Nem hangosan. Hanem mélyről, onnan, ahol már nincs mit megmagyarázni.
A parfüm nem volt értéktelen.
Ő csak egyszerű csomagolásba tette a szeretetét, miközben egy nagyobb meglepetésre spórolt. De végül nem a nyaklánc számított.
Hanem az, hogy gondolt rám. Hogy tervezett. Hogy hitt bennünk.
Az a halk, nem hivalkodó szeretet, amit akkor nem vettem észre.
Most a parfüm az éjjeliszekrényemen áll. Nem a veszteség jelképeként. Hanem emlékeztetőként arra, ami mindig is köztünk volt.
Mert egy ajándék értékét nem az ára adja. Hanem a szív, amelyből érkezik. És néha ezt csak akkor értjük meg… amikor már túl késő.
