„Ennek az embernek nincs arca” mondták a hegymászók, amikor egyedül visszatért a táborba.
A 49 éves amerikai patológus, Beck Weathers 1996-ban elindult, hogy valóra váltsa az álmát. Pénzt gyűjtött a drága expedícióra, hogy egy csoport tagjaként megmássza a Mount Everestet.
De 1996. május 10-ről 11-re virradó éjszaka katasztrófa történt, amikor az Everest-expedíció tagjai hóviharba kerültek, és sorra életüket vesztették.
A világ legmagasabb pontjának megmászása rendkívül nehéz feladat. Az extrém körülmények között a hőmérséklet -60 °C-ra is csökkenhet, erős szél fúj, kevés az oxigén, ráadásul veszélyes a napsugárzás is.
És ami a legfontosabb: teljesen hiányzik a külső segítség. A helikopterek nem tudnak ilyen magasságba emelkedni, mert túl ritka a levegő.
Senki sem garantálhatja, hogy feljutsz a csúcsra. Bizonyos mértékig ez egy szerencsejáték. Ha nagyon peched van az időjárással, akkor sem a felszerelés, sem a csoporttársaid nem menthetnek meg. Bizony, itt még a társaid sem mindig tudnak segíteni, mert nekik sincs erejük a természettel vívott harcban.
A legrosszabb, hogy az időjárást csak bizonyos valószínűséggel lehet előre jelezni. Bármikor kitörhet egy hirtelen vihar, ami akár lavinát is okozhat.
Az Everesten többször is előfordult már a hegymászók tömeges halála. A holttestek eltávolítása pedig technikailag nehéz, ezért sokan örökre ott maradnak. Mármint szó szerint, a fagy ugyanis megakadályozza a bomlásukat.
De térjünk vissza hősünkre, akinek csodával határos módon sikerült túlélnie a katasztrófát.
Weathers nem csak hobbiból kezdett hegyet mászni. Ez a nehéz sport segített neki leküzdeni a folyamatos depressziót. De egyre magasabbra kellett tennie a lécet, egyre nehezebb csúcsokat kellett meghódítania.
Végül Weathers elhatározta, és 1996 tavaszán egy csoport tagjaként elindult, hogy meghódítsa a bolygó legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet.
Eddig semmi sem vetített előre bajt. Beck Weathers azonban rosszul érezte magát. Nem sokkal az expedíció előtt rövidlátás-műtéten esett át. És feltehetően a nagy magasságban az ultraibolya sugárzás hatására átmenetileg megvakult.
A csoport vezetője, az új-zélandi hegymászó, Rob Hall azt javasolta Weathersnek, hogy várjon egy kicsit. Ez azon a magasságon történt, ahol körülbelül még 400 méter volt hátra a csúcsig.
Hall megígérte, hogy visszajön érte, és segít neki lejutni a táborba. De Hall nem tért vissza, mert meghalt.
Azon a végzetes éjszakán a hegymászócsapat hóviharba került. A csapat tagjai 18 órán keresztül haltak meg sorra egymás után, köztük a csoport vezetője is.
Weathers addigra már a kimerültségtől, a kihűléstől és a magaslati betegségtől hallucinált. Furcsa, érthetetlen mondatokat kiabált, majd egy hófúvásban esett és eszméletét vesztette.
A csoport megmaradt tagjai nem mentették meg, mert halottnak hitték. Ráadásul az is épp elég megterhelő volt számukra, hogy magukat mentsék és valahogy kikeveredjenek ebből a havas pokolból.
De néha történnek csodák. Beck Weathers felébredt! Nagy nehezen feltápászkodott a hófúvásban, és egyedül leereszkedett. Ez még egy egészséges ember számára sem lett volna könnyű feladat.
Weathers majdnem egész éjszaka arccal a hóban feküdt. Az arca és a végtagjai megfeketedtek a fagyástól. De a lényeg, hogy túlélte! Hogy hogyan talált magában erőt ilyen extrém körülmények között, az örökre rejtély marad. Ráadásul Beck egy elég tapasztalatlan hegymászó is volt, és nála sokkal tapasztaltabb és fizikailag erősebb társai haltak meg mellette.
Engem kicsit erre a Terminátor jelenetre emlékeztet. Emlékszel, amikor bekapcsolt a tartalék áramforrása?
De a szerencsétlen férfi kalandja ezzel még nem ért véget. Amikor a társai meglátták a fagyás szörnyű nyomait, gyakorlatilag elküldték a sátrába meghalni, mivel nem is számítottak rá, hogy Beck túlélheti az éjszakát.
Weatherst másodszor is sorsára hagyták.
A hegymászók visszaemlékezései szerint Weathers fagyási sérülései tapintásra olyanok voltak, mintha a bőre porcelánból készült volna.
Adtak neki enni és inni, de fizikailag nem tudta elfogyasztani azokat. Becket még csak rendesen be sem takarták. A hegymászók inkább a többi sérült ellátásával foglalkoztak, akiknek nagyobb esélyük volt a túlélésre.
Weathers hallucinált, segítségért kiáltott, inni kért, és még egy takarót. De a hóvihar miatt senki sem hallotta a kiáltásait. Pedig sok ember volt körülötte.
Reggel a hegymászók meglepődtek, hogy Weathers még mindig életben van. Segítettek neki lejutni az alsó táborba, ahonnan helikopterrel evakuálták. Amputálni kellett a kezét és a lábujjai egy részét. Az orrát is amputálni kellett. Később az orrát rekonstruálták a homlokából és a füléből vett szövetekkel.
Beck Weathers a mai napig él, nemrég töltötte be a 78. életévét. A szörnyű utazásról, ami miatt elvesztette a kezeit, egyáltalán nem bánkódik. Arra a szerencsétlen napra úgy emlékszik vissza, mint a második születésnapjára.
Kiadta önéletrajzát, és ez a történet híressé tette őt.
Engem személy szerint szintén nagyon inspirált a története. Ez az ember minden szörnyű megpróbáltatás ellenére túlélte a halált. Jó emlékeztető ez arra, hogy a szervezetünkben hatalmas potenciál rejtőzik, amit gyakran alábecsülünk. A lényeg, hogy soha ne add fel!
