A hallgatás néha tényleg aranyat ér. Amikor az életben valami rendkívüli dolog történik – legyen az örömteli meglepetés vagy kellemetlen kudarc –, gyakran leküzdhetetlen a vágy, hogy megosszuk másokkal. Kapkodjuk a telefonunkat, felhívjuk a barátainkat, üzenetet küldünk a rokonainknak, összegyűjtjük a kollégáinkat, hogy lelkesen beszámoljunk a híreinkről.
Ahogy a pszichológusok megjegyzik, egy örömteli eseményről általában három embernek mesélünk, míg egy szomorú történet akár hét emberhez is eljuthat. Mintha az öröm megsokszorozódna, ha megosztjuk, a bánat pedig könnyebbé válna, ha kimondjuk.
A boldogság szereti a csendet
De a nagymamámnak mindig más volt a véleménye. Gyakran mondta megértő mosollyal: „A boldogság szereti a csendet”.
Emlékszem a szigorú, de szeretetteljes szavaira, amelyekkel leszidott, valahányszor siettem felhívni a barátnőimet, hogy megosszam velük az új munkámról vagy a párom romantikus ajándékáról szóló híreket.
Csóválta a fejét, és figyelmeztetett: „Légy óvatos, hogy kivel osztod meg a boldogságodat. Egy csepp irigység elég ahhoz, hogy elrontsa még a legfényesebb örömöt is”.
Akkor még nem értettem, és talán nem is hittem el teljesen. De idővel a bölcsessége visszaköszönt az életembe.
Hamarosan rájöttem, hogy a csillogó új munka egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látszott. Az ígéretek, amiket a fizetésemmel kapcsolatban tettek, a próbaidő után szertefoszlottak. A kapcsolat, ami mesésnek indult, fokozatosan megromlott, és olyan tulajdonságokat fedeztem fel a páromban, amiket korábban nem vettem észre. Majdnem olyan volt, mintha a korai izgatottságom, amit túl szabadon osztottam meg, valahogy csalódáshoz vezetett volna.
A nagymamámnak olyan stílusa volt, amiben érezhető volt az átélt évek súlya, a bölcsesség, amit nem lehet könyvekben megtalálni. Megtanított arra, hogy bizonyos dolgokat jobb megtartani magunknak: terveket, pénzügyeket, személyes félelmeket, sőt még a titkos álmokat is.
Meglepődtem, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a titkokat ne osszam meg a családtagokkal, még vele vagy az anyámmal sem.
„De mama, miért ne?” – tiltakoztam, és csalódott voltam amiatt, ami számomra akkor még egy régimódi szabálynak tűnt.
Ő felsóhajtott, és elmagyarázta: „A szeretteid törődnek veled, a te problémáidat a sajátjukként élik meg. Te megbocsátasz egy barát vagy egy fiú hanyagságát, de én talán nem. Én már nem vagyok fiatal, és a régi sérelmek megmaradnak. Egyszer majd kibékülsz vele, de én akkor is ragaszkodni fogok ehhez, és az apró kellemetlenségeket egész életre szóló ellenszenvvé változtatom. Tényleg ezt akarod?”
Idővel megértettem, hogy a tanácsai nemcsak a magánéletem védelmére irányultak, hanem arra is, hogy megóvják a kapcsolataimat a felesleges feszültségtől.
A pénzről
Óva intett attól is, hogy túl őszintén beszéljek a pénzről.
„A saját biztonságod érdekében – mondta megértően bólogatva –, és mert minél többet tudnak az emberek, annál többet akarnak majd.”
Mindig is ragaszkodott a kedvenc közmondásához:
„Ha meg akarsz tartani egy barátot, soha ne adj neki kölcsön pénzt.”
Az álmokról és ambíciókról
Valahányszor izgatottan osztottam meg egy új célt, elmosolyodott, és azt mondta: „Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről!”
A pszichológusok azt állítják, hogy a terveink hangos kimondása becsaphatja az elménket, és a befejezettség érzését keltheti, csökkentve ezzel a céljaink elérésére irányuló törekvésünket.
Amikor a céljainkról beszélünk, az agyunk idő előtt megéli azok elérését.
Úgy tűnik, a nagymama bölcsessége összhangban volt a modern pszichológiával, mivel óva intve attól, hogy elpazaroljam a motivációmat azzal, hogy túl korán kijelentem a törekvéseimet.
A félelmekről
A félelmek olyan téma volt, amiről határozottan megtiltotta, hogy beszéljek.
„Minél többet beszélsz a félelmeidről, annál több hatalmat adsz nekik” – mondta szigorú arckifejezéssel.
Mint kiderült, igaza volt. Azzal, hogy a félelmekre és a negatív következményekre koncentrálunk, nagyobb figyelmet vonzunk rájuk, mintha szándékosan meghívnánk őket az életünkbe.
A tudomány ezt megerősíti: a pszichológiai kutatások azt mondják nekünk, hogy a félelmeinkre összpontosítva megerősítjük az idegpályákat az agyunkban, ami fogékonyabbá tesz minket a szorongásra és a rettegésre. És miért?
Ahogy a nagymama mondta: „Ha nem tudsz semmi jót mondani az életedről, hallgass. Mindig lesznek emberek, akik készek kritizálni téged.”
Valójában a bölcsessége tükröződik olyan ősi szövegekben, mint például a „Tibeti halottaskönyvben”, amely leírja a lélek útját a félelem és az illúzió szakaszaiban. A könyv egyik részében azt mondják, hogy újra és újra szembesülünk majd a félelmeinkkel, amíg meg nem tanulunk szembenézni velük.
Csak akkor tudja a lélek folytatni útját a megvilágosodás felé, ha felismeri ezeket a félelmeket, és elengedi őket. Ebben az értelemben a hallgatás nem csupán a titkok megőrzése; ez egy módja annak, hogy megvédjük a belső békénket, lehetővé téve a gondolkodást ahelyett, hogy feleslegesen aggódnánk.
A hallgatásról
Az évek múlásával megértjük, hogy a hallgatás önmagában is erővel bír. Amikor figyelünk a szavainkra és a gondolatainkra, nemcsak magunkat védjük, hanem az álmainkat, a kapcsolatainkat és a belső békénk érzését is.
Van egy régi mondás: „a szó ezüst, a hallgatás arany”. És milyen gyakran alábecsüljük ezt az egyszerű igazságot!
Végül is az élet néhány legértékesebb pillanata arra szolgál, hogy élvezzük, nem pedig arról, hogy mindenkinek szétkürtöljük.
Mit gondolsz erről? Oszd meg a véleményedet hozzászólásban!
