Ha nézegettél már néhány évszázaddal ezelőtt készült portrékat, akkor biztosan feltűnt egy szokatlan kiegészítő, a széles, fehér gallér. Elsőre talán úgy tűnik, mintha csak a festő kedvéért vették volna fel, de nem – az európaiak, különösen az angolok, mindennapos viseletként hordták ezeket.
Gorgera, nyakfodor, vagy raff (a divat történetében „malomkő” néven is ismert) – mind ugyanazt a széles gallért jelöli, amit a XVI–XVII. századi Európa felső és középosztálybeli tagjai viseltek. És ezt nem csak azért tették, hogy a divatnak hódoljanak…
Minden a XIII. században kezdődött, amikor a férfiak fodros nyakú ingeket kezdtek viselni a zekéjük alatt. Ezek a fodrok nagyjából úgy néztek ki, mint a későbbi nyakfodorok, csak lágyabbak és keskenyebbek voltak, így nem akadályozták a fej mozgását.
Eleinte a „malomkő” meglehetősen szerény méretű volt. A kezdetektől fogva férfiak és nők egyaránt viselték, de az 1560-as évekre a szokatlan gallér jelentősen megnőtt átmérőben, majd tíz évvel később vastagságban is.
A XVI. században a gallérok divatja megváltozott: egyre nagyobbak lettek, és redők jelentek meg rajtuk, a többrétegűséget imitálva. Ezeket a gallérokat acél- vagy fapálcákkal formázták. Ekkoriban terjedt el Európában a búzából készült keményítő gyártása.
Majdnem rögtön ezután az emberek rájöttek, hogy a keményítőt a finom szövetekből készült ruhák öblítővizéhez lehet adni. A keményítés merevebbé tette a ruhákat, és megvédte őket a szennyeződésektől.
Angliában ez a gyakorlat 1564-ben jelent meg, amikor egy flamand menekült, Dingham van der Plasse bemutatta a helyieknek. A hölgy felfedezte, hogy a keményítős vízben való öblítés után a nyakfodrok merevvé válnak.
Eleinte csak a honfitárs menekültek viseltek ilyen gallérokat, de hamarosan minden angol vágyott rá.
Az elkészítéshez egy darab szövetet bőven bekentek keményítővel, összepréselték, majd megszárították és vasalták, egy vázra rögzítve – csak így érhették el a kívánt formát. A nyakfodrok dús redőinek kialakítását az tette könnyebbé, hogy ugyanaz a holland van Plasse hölgy feltalálta a hajsütővasat is.
A XVI. század végére a gallérok egyre nagyobbak lettek, népszerűségük csúcsán egyes arisztokraták 20 centiméter átmérőjű, 600 redővel díszített nyakfodrokat viseltek!
Így a keményített gallér az arisztokraták megkülönböztető jegyévé vált, hiszen a nyakfodrok anyaga drága volt, és nem mindenki engedhette meg magának. A divatos kiegészítő ekkorra olyan hatalmas volt, hogy túlnyúlt a vállakon. A gallér így az európai felsőosztály divatjának szimbólumává vált.
A felső tízezer rájött, hogy a keményített gallérok akadályozzák őket bizonyos tevékenységek elvégzésében. Még az evés is nehézkes volt anélkül, hogy bepiszkították volna a nyakfodort, ráadásul a gallér „arra kényszerítette” viselőjét, hogy egyenesen tartsa magát, és modorosan megemelje az állát.
Ezért úgy döntöttek, hogy még több feladatot sóznak a személyes szolgákra. A szolgák gondoskodtak a gallér tisztaságáról, ők mosták és formázták azokat.
A gallér még a fej lehajtását is megnehezítette, arra kényszerítve viselőjét, hogy magasan tartsa, magabiztosságot és büszkeséget sugározva. Hogy a gallér a lehető legimpozánsabb legyen, a nehézkes szerkezetet néha fapálcákkal, dróttal vagy acélcsapokkal erősítették meg.
Ezeknek a galléroknak a népszerűsége akkor kezdett csökkenni, amikor az angol kormány rájött, hogy rengeteg gabonát nem a lakosság élelmezésére, hanem keményítőgyártásra használnak fel. 1580-ban I. Erzsébet, aki maga is nagyon szerette a nyakfodorokat, törvényt hozott a méretük korlátozására.
„Nem szomorú dolog, hogy keményítőt pazarolunk a hiúságra és a büszkeségre, miközben az utcákon sokak éhen halnak, akiknek nincs kenyerük?” – mondta William Cecil angol miniszter, miközben I. Erzsébet királynőre igazította a divatos gallért.
A fodros gallért hamarosan felváltotta a „leomló nyakfodor” – ez nem volt keményített, nem volt merev, egyszerűen csak a vállakon feküdt.
Ez a hatalmas, kényelmetlen gallérok hanyatlásának kezdetét jelezte, lezárva a közel 70 éves uralmukat Európában.
Köszönöm, hogy végigolvastad! 
