A tengeri nomádok, vagy közismertebb nevükön a tengeri cigányok (vándorló életmódjuk miatt) alatt egyszerre több népcsoportot értünk: Baggio, Moken, Urak-lava, Orang Laut és néhány más, kisebbet. Ezeket az embereket az életformájuk köti össze: vízparti házakban és csónakokban élnek, partról-partra, illetve országról-országra mozognak, és szinte sosem mennek ki a szárazföldre. Az ilyen emberek többsége Malajzia, a Fülöp-szigetek, Indonézia és Thaiföld partjainál él.
A tengeri cigányok kizárólag tenger gyümölcsein élnek.
A tengeri cigányok kiváló búvárok. A Bajo emberek például 13 percig is bírják a víz alatt, ezidő alatt pedig 60 méteres mélységbe is merülhetnek, mindenféle speciális felszerelés vagy segédeszköz nélkül. A tengerfenéken horgásznak és főként tengeri uborkát, kagylót, és egyéb tengeri állatokat gyűjtenek élelem vagy értékesítés céljából.
A Moken nép tagjai olyan sok időt töltenek a vízben, hogy a gyerekeknek már a szeme is alkalmazkodott ehhez az életmódhoz: a pupilla méretének csökkentésével, illetve a szemlencse formájának megváltoztatásával a víz alatt is épp olyan kiválóan látnak, mint a szabadban. Ezt a trükköt használják egyébként az állatvilágban a delfinek és a fókák is.
A horgászathoz szigonyokat, horgászbotokat és hálókat használnak az emberek. A helyi férfiak nagyon ügyes halászok: még a hatalmas hullámokban is képesek az egyensúlyuk elvesztése nélkül kormányozni a hajókat. Mivel a vízben sok veszélyes állat él (főleg kígyók és alligátorok), ezért a halászok ezüst vagy fém karkötőt viselnek a csuklójukon és a bokájukon, mivel úgy vélik, hogy az ezek által keltett csillogó fények elijesztik az állatokat.
A tengeri cigányok nagyjából 2-3000-en lehetnek, és nincsenek köztük olyanok, akik földműveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkoznának – életük minden része a vízhez kapcsolódik. Sokan közülük ezért egész életükben kizárólag halakon élnek, az egyéb szükséges termékeket pedig az országok partjainál, általában cserekereskedelemmel szerzik be.
A legfőbb ilyen termékek a hajók és a cölöpökön álló házak építéséhez szükséges alapanyagok, valamint a ruházati és háztartási cikkek. Mindezt az általuk kifogott halak és állatok értékesítéséből származó pénzből, vagy mint már említettük, közvetlen cserekereskedelemmel szerzik be. A házakhoz általában maguk vágják ki a fákat a part közeli erdőkben, de az sem ritka, hogy a tenger által partra sodort fákat használják ehhez.
Ezek az emberek cölöpházakban és hajókon élnek.
A Baggio nép tudja, hogyan kell csónak, vízi és szárazföldi házat építeni. A házak mindig négyzet vagy téglalap alakúak, és szigorúan egy szintesek. A falakat fából vagy pálmaágakból hozzák létre. Az tető fémlemezekből készül (ha be tudják szerezni, persze), ellenkező esetben ezek is pálmaágakból állnak. Ablakok is vannak a házakon, de persze üveg nélkül. Ezenkívül minden háznak van egy kis terasza, ahol a horgászfelszereléseket és a különféle háztartási kellékeket tárolják.
Annak ellenére, hogy képesek házakat építeni a parton, a tengeri nomádok nagy része életük során csak párszor érinti a szárazföldet. Amikor a tengeri cigányok a különféle szükséghelyzetek miatt 1-2 éjszakát a szilárd talajon töltenek, gyakran panaszkodnak arra, hogy betegnek érzik magukat. Ez olyan lehet, mint a mi esetünkben a tengeri betegség, csak náluk pont fordítva. Az ilyen emberek tehát jobban kedvelik a tengert, és a partra maximum csak azért járnak, hogy eladják az általuk kifogott állatokat, illetve ivóvizet vásároljanak vagy szerezzenek a legközelebbi forrásból. A ruháikat is ilyenkor mossák ki egyébként.
Az ételeket a házban vagy a teraszon készítik. Ha tüzet kell rakniuk, azt általában a teraszon kialakított speciális részen teszik, legalábbis a cölöpökön álló házak esetében. A többszobás házakban egyébként konyha és fürdőszoba is található, de azok sajátosságai miatt természetesen nincs csatorna és vízellátás. Az illemhelyek tulajdonképpen csak egy padlóba fúrt lyukból állnak, amin keresztül minden hulladék közvetlenül a tengerbe jut.
Az egészségtelen körülmények miatt a házakban gyakran sok parazita él: bolhák, hangyák, ezerlábúak, patkányok, és más egyéb állatok. A legtöbben ennek ellenére mégis a földön alszanak, mivel ritkán van egynél több ágy egy házban.
A lepa hajók a tengeri cigányok életének szerves részét képezi. Ezeken a hajókon olykor egész családok élnek, míg a gyerekek úgynevezett gubang kishajókon szoktak játszani és mozogni a házak között. Ezeket a hajókat úgy alakítják ki, hogy könnyen összekapcsolhassák őket, a nagyobb eseményekhez és szertartásokhoz. A nők egyébként szüléskor sem hagyják el ezeket a hajókat.
Azok a tengeri cigányok, akik láttak már tévét, sokszor a nyugati életről álmodoznak.
A nomád népcsoportok között a modern készülékek, mint például a tévék nagyon ritkák. Az ilyen eszközöket generátorok segítségével működtetik, mivel még a nagyobb népcsoportok településein sincs központi áramhálózat.
Amennyiben erre lehetőség nyílik, az egész közösség a tévé körül gyűlik össze esténként, ahol főleg indonéz szappanoperákat néznek. A televíziók nagy hatással vannak a fiatal tengeri cigányok megjelenésére, sokan szeretnének például világos bőrszínt és szőke hajat – ehhez olykor még parókákat is használnak.
Ugyanezen okból sok lány fehérítő maszkot és fényvédőt használ. Azok pedig, akiknek nincs elég pénzük ahhoz, hogy ilyet vásároljanak, úgynevezett burak-ból, vagyis zúzott rizsből, fűszerekből és tengeri algából készült krémet használnak, hogy megvédjék a bőrüket a napsugaraktól.
Egyébként a helyi gyerekeknek gyakran arany színű a hajuk, mivel annyi időt töltenek a napon, hogy az egyszerűen elhalványul.
Sok tengeri cigány marad egyedül a városoktól távoli, nomád életmód miatt.
A tengeri cigányok nagy része hontalan, mivel állandóan mozgásban van. Ma a Fülöp-szigetek partjainál vannak, holnap lehet, hogy már az indonéz strandok közelében. Közülük sokan ráadásul folyamatosan a vízen, és nem valamelyik államhoz tartozó földön élnek. Ez érthető okokból problémák egész sorához vezet. Például azok a szülők, akik a gyermekeiket esetleg egy helyi iskolába akarják oktatni, ezt nem tehetik meg, mivel a gyerekeknek nincsenek dokumentumaik, ahogy születési anyakönyvi kivonatuk sincs, de sokan még azt sem tudják, hogy hány évesek. Az esetleges orvosi problémákat már nem is említjük, bár igaz, a legtöbb nomád öngyógyítást alkalmaz.
A környező államok persze igyekeznek segíteni rajtuk. Például az indonéz partok közelében számos falut alakítottak ki, ahol a nomádok letelepedhetnek, ám ezt mégis kevesen veszik igénybe. Akik mégis úgy döntöttek, hogy igen, azok számára Indonézia állampolgárságot kínál, ráadásul iskolák építésével és ápolók segítségével támogatja őket. A helyi hatóságok igyekeznek lassítani a helyi törzsek születési arányát, de ez nem könnyű feladat, mivel ezeknek az embereknek nincs pénzük és hozzáférésük a fogamzásgátló szerekhez, de többségük még csak nem is tudja, hogy mik ezek. Ezért az ápolókhoz fordult anyukáknak sokszor fogamzásgátló injekciókat is adnak egyúttal.
A tengeri cigányokat a 2004-es csendes-óceáni cunami alkalmával kapta fel először a nemzetközi média, amikor a házaikat és eszközeiket gyakorlatilag teljesen elmosta és megsemmisítette a víz. Ez egy nagy fordulópont volt az életükben. Manapság a globalizáció és a fiatal tengeri cigányok civilizáció iránt mutatott érdeklődése miatt szépen lassan eltűnnek a föld színéről – vagyis asszimilálódnak más népekhez, hogy pontosak legyünk. Ezek a nomád népek ma már egyébként jóval nyitottabbak, mint korábban, sok faluban még a turistákat is beengedik maguk közé.
