Ha drága autód, lakásod, különleges dolgaid, és más, hasonló státuszszimbólumaid vannak, akkor megtörténhet, hogy kezded úgy érezni, azok fölé emelkedsz, akik nem rendelkeznek mindezzel.
Ránézel a szomszédra, akinek olcsóbb autója van, mint neked, és azt gondolod: „Ez azért van, mert én ügyesebb vagyok, és többet keresek. Tehát ő szegény ember, én pedig gazdag vagyok.”
Azt gondolod: „A szomszédom biztos úgy gondolja, hogy nagyon menő arc vagyok, ha ilyen jó autóm van.” Ez a gondolat pedig melengeti a lelkedet, és növeli az önbecsülésedet. Ha azonban a szomszéd autója drágább, csökken az önbecsülésed. Ebből pedig csak egyetlen kiút van – az első adandó alkalommal visszaszerzed az előnyödet.
És nem csak az autókról van szó.
Minden alkalommal, amikor a környezetedben valakinek bármilyen szempontból rosszabb, mint neked, a királyi fölény érzése visszatér, és elhatalmasodhat rajtad. Attól függ, mennyire érzed magad boldognak.
Charles de Montesquieu, író és filozófus, azt mondta: „Ha egyszerűen csak boldogok akarnánk lenni, az nagyon könnyű volna, de mi azt akarjuk, hogy boldogabbak legyünk mint mások, ez pedig szinte lehetetlen, mert mindig azt gondoljuk, hogy mások boldogabbak, mint amilyenek a valóságban.”
A mesterséges boldogság elérése érdekében az emberek függővé válnak, és minden áron próbálják megőrizni az értékeiket. Új telefont vásárolnak, lecserélik az autójukat, drága ruhákat és bútorokat vásárolnak, arra az esetre, ha valaki látogatóba jönne, és drága parfümöt használnak, hogy ezzel hangsúlyozzák az ízlésüket és a kifinomultságukat. Mivel azonban ezek a dolgok rendkívül sokba kerülnek, gyakran vannak adósságaik.
Tehát ezek az emberek hitelben akarják megváltani a boldogságot. A legrosszabb dolog, amit csak el tudnak képzelni az, ha lesüllyednek arra a szintre, ahol a szerintük náluk alacsonyabban állók tartanak, és, hogy ezt elkerüljék, bármekkora összeget képesek megadni.
Márpedig ennek az illékony státusznak a fenntartása nagyon sokba kerül.
Ha valami nem felel meg a kívánt státusznak, azt mindenáron elrejtik. És fordítva: mindent, ami ezt a státuszt hangsúlyozza, igyekeznek lépten-nyomon megmutatni. Például, ha egy 5 csillagos szállodában szálltak meg, azt mindenképpen megosztják a közösségi oldalakon, egy 3 csillagos hotelről azonban mélyen hallgatnak.
Minden lehetséges módon rejtegetnek egy olcsó házat. Az ilyen emberek élete csak ámítás. Nemcsak másokat, önmagukat is becsapják. Biztosak abban, hogy ők valóban egy képzeletbeli státusszal rendelkeznek, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy ez a státusz hatalmas adósságok eredménye, amelyeket egész hátralevő életükben fizetni fognak.
Egy bizonyos ponton túl a bank nem ad már több pénzt, és a boldogság forrása elapad. Ilyenkor mély depresszióba süllyednek. Ugyanakkor a bankokat, a kormányt, a nehéz életet és a munkáltatót hibáztatják, aki igazságtalanul alábecsüli a fizetésüket. Egyedül saját magukat nem hibáztatják soha. Végülis csak olyanok akartak lenni, mint bárki más, és nem akarták elpazarolni az életük drága éveit, ezért mindent elvettek az élettől, amit csak tudtak. Hogy is lehetnének felelősek a saját anyagi helyzetükért?
Befejezésként Henry Ford szavait idézzük:
„Nem kell drága szállodába mennem, mert nem látom értelmét, hogy szükségtelen túlzásokért fizessek. Bárhol vagyok, mindig Henry Ford maradok. Nem látok túl nagy különbséget a szállodák között, mert a legolcsóbban éppen úgy lehet pihenni, mint a legdrágábban. Ez a kabát, ami rajtam van még az apámé volt, de nem számít, mert én így is Henry Ford vagyok. A fiam még fiatal és tapasztalatlan, ezért még fél attól, mit szólnak majd az emberek, ha egy olcsó hotelben száll meg. Én nem aggódom amiatt, amit mások gondolnak rólam, mert tisztában vagyok a valódi értékemmel. Azért lettem gazdag, mert meg tudom számolni a pénzt, és meg tudom különböztetni a valódi értékeket, a hamis értékektől.”
