A tündérszép hercegnő férjhez szeretne menni. El is mondja apja urának, hogy hirdesse szét heted-hét országra. De csak ahhoz megy hozzé, aki kiállja a próbát. Kihirdeti a király, s özönlenek is a hercegek, és grófok. Igen ám, de sorra megbuknak a vizsgán.
Egyszer arra jár a szegény vándorlegény, és beáll a sorba ő is, szerencsét próbálni. Nevetik is a hercegek, grófok, hogy mit akar itt ez a csóró, szerencsétlen, hiszen ők sorban kudarcot vallottak. Mivel azonban mindenki próbálkozhat, egyszer a vándorlegény is sorra kerül.
– Menjünk ki, sétáljunk egyet a tündérkertben! – invitálja a hercegnő.
Kimennek, és elmennek a csilingelő aranyalmafa alatt, átmennek a szólószőlők között, és elérnek az ezüstpatak partjára. Ott a tündérszép lány lehúzza az ujjáról a gyémántokkal ékesített aranygyűrűjét, és bedobja a patakba, majd ezt mondja a legénynek:
– Vedd ki, és add a kezembe!
A szegény vándorlegény úgy tesz, ahogy a királykisasszony kérte, mire az megszólal:
– Végre! Előtted a sok idióta meg mind a patakba ugrott!
