Az amerikai Willard Asylum szomorú emléket őrzött meg az utókor számára.
Szerte a világon vannak olyan elhagyatott épületek, melyek története alig ismert az emberek számára, és az omladozó falak közé szigorúan tilos a belépés, vagy csupán a borzongani vágyók közelítik meg a területet.
Akadnak olyan helyek, melyekre gazdasági okok miatt kerül lakat, anyagi forrás hiányában pedig lehetetlenné válik felújításuk, így végül az enyészeté lesz az épület, míg másokról szomorú vagy egészen hátborzongató titkok kezdenek elterjedni. A valóság pedig az idő múlásával egyre megfejthetetlenebbé válik.
A Willard Asylum története
A New York állambeli Willard Asylum for the Insane az utóbbi kategóriába tartozik. Az elmegyógyintézet a 19. század végén épült a Seneca-tó partján. Ebben a korban a legsúlyosabb stádiumú mentális betegségekre az elzárás számított kézenfekvő megoldásnak. Az intézmény ehhez jó körülményeket igyekezett biztosítani.
Az elmegyógyintézet lényege az volt, hogy a betegeket ellássa alapvető szükségleteikben, így segítséget nyújtson a mindennapos tisztálkodásban, étkezésben, valamint hétköznapi elfoglaltságokat is nyújtson nekik, és a betegségeiket is kezelje, vagy legalábbis fenntartsa az állapotukat.
Az intézmény olyannyira sikeres volt a maga nemében, hogy több mint száz éves fennállása alatt összesen 50 ezernél is több embernek adott otthont. Sokak számára hosszú évek után ez volt az első hely, ahol tiszta ruhát, segítséget és méltó bánásmódot kaptak, így előfordult, hogy az otthonuknál is jobb körülmények közé érkeztek.
Mi sem mutatja jobban az intézmény színvonalát, mint az ellenőrzések, melyek tiszta, csendes embereket találtak, akik olyasmikkel foglalatoskodhattak, mint az olvasás, a varrás vagy a kertészkedés, de a tánc, a zene és a tanulás sem volt itt ismeretlen. A végső cél a rehabilitáció volt, ám ez sokak számára sosem érkezett el.
Négyszáz bőrönd a padláson
A személyzet a világháborúk idején egyre csökkent, míg az intézmény végül csak egy lett az átlagos elmegyógyintézetek közül. 1995-ben bezárták, csak egy kis részét tartották fenn tovább. A bezárás után viszont nagyon szomorú dolgot vettek észre az épület padlásán: négyszáz összecsomagolt, felcímkézett bőröndöt.
Mivel a betegek egy részének nem volt hova mennie, és ebben az időszakban a tuberkulózis, a tífusz, a diftéria és az influenza is rengeteg áldozatot követelt, körülbelül fele részük már nem távozhatott élve az épületből. A padláson talált bőröndök is az itt meghalt betegekhez tartoztak.
Az intézményben átlagosan harminc éven át tartózkodott egy ember, ezért sokszor már a szeretteik sem éltek, akik az összecsomagolt dolgokat megkaphatták volna.
A személyzet a holmit nem dobta ki, hanem abba a bőröndbe gyűjtötte, mellyel a beteg érkezett. Sokak számára életük összes kincse bekerült a bőröndbe, így a padláson a több száz elfeledett életről mindössze ennyi emlék maradt.
A bőröndöket Jon Crispin fotográfus örökítette meg. Noha az intézménybe ma sem léphetnek be a kíváncsiskodók, a bőröndök időnként megtekinthetők kiállításokon: több száz ember emlékeivel, a hozott ruhákkal, tisztálkodási eszközökkel, újságkivágásokkal, fényképekkel, kézimunkákkal, relikviákkal, kedves tárgyakkal együtt. Szívfájdító, de fontos tapasztalat ez a látogatók számára.
