Kate Brown valószínűleg nagy vihart kavaró, oknyomozó műve szerint a világ eddigi legsúlyosabb atomkatasztrófájában eddig 150 ezer ukrán halt meg.
1986. április 26-án robbanás történt az akkori Szovjetunió (ma Ukrajna) területén lévő csernobili atomerőműben. A szemtanúk beszámolója szerint akkora erejű volt, hogy „kamion méretű betontömböket repített az égbe”. Hatalmas tűz ütött ki, és az erőmű sérült, négyes blokkjából napokon át radioaktív részecskék szálltak a levegőbe, a radioaktív felhő Nyugat-Európa fölé húzódott. Tízezrek voltak kénytelenek elhagyni a környéket.
Kate Brown amerikai történész, a Marylandi Egyetem professzora négy év kutatómunka, és a témával foglalkozó, 27 európai dokumentum-archívum részletes tanulmányozása után írta meg könyvét. A címe szabad fordításban „Túlélők kézikönyve – Csernobil tanulsága”. A könyv – amely számos olyan megállapítást tartalmaz, amelyet az érintett országok hivatalosan soha nem erősítettek meg, így a kétkedők szerint egy jól felépített konteó is lehet – azt állítja, hogy máig ható, nagyon komoly következményei vannak a 33 évvel ezelőtti csernobili eseményeknek. Amely Brown szerint elsősorban a téma agyonhallgatásából és a „fejek homokba dugásából” származik.
A könyv felidéz többek között egy 2017-es esetet, amikor az amerikai-kanadai határon egy rutinellenőrzés során, egy teherautót vizsgálva a határőrök olyan erős radioaktív sugárzást mértek, mintha egy bomba lett volna a raktérben. Természetesen kinyittatták, de nem volt más benne, mint több raklapnyi áfonya, amely Ukrajnából származott.
A történésznő szerint sajnos ebben nincs semmi meglepő. A csernobili katasztrófa ereje akkora volt, amely négy Hiroshimával egyenértékű, a radioaktív felhő szinte órák alatt egész Svédországi eljutott. Ukrajnában, és ki tudja még, hol, megfertőzte a földeket, a legelő jószágokat, a fákat, gyakorlatilag mindent.
Bár a szovjet hatóságok hivatalosan 54 halálos áldozatról számoltak be – ők főként tűzoltók és romeltakarítók voltak –, de Kate Brown állítása szerint az archívumokban egy ennél jóval döbbenetesebb számot talált:
csak Ukrajnában eddig 150 ezren haltak meg a csernobili atomkatasztrófa következtében.
Már azok a munkások, akik a következő hetekben a helyszínen végezték a mentési munkálatokat – és akiket a könyv szerint állítólag végig vodkával itattak, és azt mondták nekik, az megvédi őket a sugárzástól – komoly égési sérüléseket szenvedtek a testük több részén. De pár hónappal a robbanás után ugrásszerűen megnőtt a pajzsmirigy-daganatos megbetegedések száma is a környéken, amelyet a nagy mennyiségű radioaktív jód okozhatott (a jódot a pajzsmirigy dolgozza fel). A szovjet hatóságok beismerték, hogy körülbelül száz pajzsmirigyrákos kisgyerek volt abban a régióban azokban az években, de őket „hamar meggyógyították.”
A könyv szerint azonban az orosz hatóságok szinte nem tettek semmit. A sugárfertőzött állatokat „szétszórták” a Szovjetunió különböző tagállamaiba, mert úgy vélték, „néhány radioaktív állat” húsa nem okozhat nagy bajt.
A földeken továbbra is folyt a nagyüzemi termelés, a radiokatív hulladékot eltakarították ugyan, és pár szórólapot is köröztettek a lakosság körében, hogy egy darabig a környéken ne szedjenek gombát, de ezzel körülbelül véget is értek az óvintézkedések.
Mivel a radioaktív szennyezettség elképesztően hosszú ideig tart – a sugárzó anyag fajtájától függően akár több száz év is lehet – Kate Brown szerint az import miatt szinte nincs olyan pontja a világnak, ahol ne kerülne az asztalra még ma is olyan étel (főleg gyümölcs vagy hús), amely még a csernobili katasztrófa radioaktív fertőzöttségét hordozza magában. A kérdés csak az, hogy milyen mennyiségben.
