Igenis vegyük a fáradtságot, hogyha valaki szabálytalanul vág be elénk, vagy meglök a plázában, ne intézzük el egy legyintéssel, forduljunk egymás felé, és legalább ezt a kis időt szánjuk rá a másikra.
Társasházban lakom, a szocialista ipar remeke, vékonyak a falak, nem csak a lakáson belül, hanem az egyes lakások közt is. Ez eleve sok előnnyel jár, de igazán akkor lehet élvezni, ha olyan szomszédai vannak az embernek, akik valamiért ordibálva beszélgetnek egymással.
Nekem ilyenek vannak, tulajdonképpen már szinte meg is szoktam. Ha a szomszédban ordít a gyerek és a szülei is ordítanak, ez náluk nem jelent rosszat, sőt, tipikus szombat délutáni családi idill.
Ezért is jó családosnak lenni, van kivel ordítson egy jót az ember. És őrá is ordít legalább valaki, egy családtagtól mégis jobban esik.
Sajnos annyira elidegenedett világban élünk, hogy vadidegenek már csak a legritkább esetben ordítanak rá a másikra. Főleg így karácsony közeledtével lenne pedig fontos.
Igenis, vegyük a fáradtságot, hogyha valaki szabálytalanul vág be elénk, vagy meglök a plázában adventkor, ne intézzük el egy legyintéssel, forduljunk egymás felé, és legalább ezt a kis időt szánjuk rá a másikra.
Sokan inkább magukba fojtják, nem adják meg a tiszteletet a pillanatnak, sem maguknak, sem a másiknak. Pedig ez nem egészséges, ahogy a tüsszentésnél sem. Ki kell adni a mérget, annál is inkább, mert a düh sem csak úgy magától terem, és nem is egy mindig elérhető, mindig jelenlévő, magától értetődő dolog. A dühöt meg kell becsülni, és akitől kaptuk, aki okozta, azt az embertársunkat is. Ha már nagy nehezen végre dühösek lettünk, igenis tessék egy nagyot (vagy többet) ordítani az illetőre – ha pedig ránk ordítanak, azt illik viszonozni. Szörnyű, hogy a mai fiatalok már annyira neveletlenek, hogy vissza se ordítanak.
Na persze ne ordítsunk csak úgy ok nélkül a vakvilágba, és főleg ne ordítsunk illetlenül.
Ha valaki nem tudná, mindig az idősebb ordít először a fiatalra, mindig a férfi ordít a nőre, a felnőtt a gyerekre, a magasabb rangú az alacsonyabb rangúra, a főnök a beosztottra, illetve aki később érkezik, az ordít a jelenélvőkre.
De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ha már ránk ordított valaki, akkor nagyon udvariatlan ezt viszonzás nélkül hagyni. És ne legyen kifogás, hogy tömeg van, hogy mások is hallják. Sőt: legyünk büszkék az érces hangunkra, hogy messzire hangzik, és ha tudunk szépen, ízesen káromkodni, esetleg ritka, ízes, tájnyelvi kifejezésekkel, akkor kutya kötelességünk megtenni, már csak az általános káromkodási kultúra fejlesztése miatt is.
Még a Bibliában is van ennek hagyománya, gondoljunk a harag napjára, vagy a pusztába kiáltott szóra. De azért ne legyünk fanatikusok, ne ragaszkodjunk betű szerint a Szentíráshoz, inkább a szellemiségét kövessük.
Felesleges a pusztába kiáltani, ha vannak plázák, tele emberekkel.
És ha azon múlik, akkor a fiatalabb is ordíthat először, meg a nő is stb.
Az ordítás is olyan, mint minden fontos dolog az életben: ha elhivatottak vagyunk, ha komolyan vesszük, és nem sajnáljuk rá az időt és az energiát, akkor a szürke hétköznapok során is megtaláljuk a kínálkozó lehetőséget és a megfelelő embert hozzá. Nem kell ahhoz advent vagy karácsony, hogy rászánjuk a másikra ezt a kis időt, ezt a kis odafigyelést.
Legyen minden nap advent, legyen minden nap karácsony, bármikor felöltöztethetjük a szívünket karácsonyfadíszekkel ékesített sünbundába, és bármikor leordíthatjuk felebarátunk fejéről a haját.
De ilyenkor, az ünnepi készülődés lázában, a karácsony küszöbén ez tényleg elengedhetetlen. Ez mégiscsak a szeretet ünnepe, egy mindenkiért, mindenki egyért, evés-ivás, jók a pogramok. Számomra ezért is példakép a szomszéd család. Ők legalább, itt a szomszédban megteszik, ami rajtuk múlik.
Vegyünk példát róluk, és ordítsunk hát minél többen, minél többet és minél hangosabban.
Áldott, békés karácsonyt!
